Mottó: A költő sétál a szerelmével a parkban és a lány egyszer csak megszólal: „Látod milyen szép a naplemente?”. A költő felsóhajt „Drágám, kérlek most ne beszélgessünk munkáról!”
Életének bizonyos szakaszában nyilvány mindeki szeretett volna költő lenni. Remek dolognak tűnik hősök tetteit megénekelni és ezzel örökre beírnia a nevét a történelembe, vagy a színpadon – esetleg egy múzeum lépcsőjén – elszavalt vers után szerényen lehajtott fejjel fogadni a rajongók ovációját, viszont érdemes tisztában lenni az ezekkel járó kisebb-nagyobb kellemetlenségekkel is. A következőkben ebben szeretnék segítséget nyújtani néhány jótanáccsal:
- El kell döntened, hogy a műveid pusztán a szépséget kívánják megmutatni, vagy műveiden keresztül fel szeretnéd emelni a szavad az emberiség, erkölcsök, elnyomottak, kihalóban levő állatfajták vagy lecsúszott és lezüllött alakok (szélsőségesebb esetben ezek mindegyike, egy időben) védelmében. A választást természetesen az adott környezet is nagyban befolyásolhatja: egy forradalom hevében például nem biztos hogy az emberek túlzottan vevők egy vidám nyuszikákról szóló versre.
- Gondolati mélység. Nehéz terep, mint egy vékony kötélen egyensúlyozni egy szakadék felett, alant éhes krokodilokkal és tettre kész kritikusokkal. Ha a verselésed túl egyszerű, könnyedén boldog anyukák imádatának tárgyává válhatsz, gazdagon, mint bugyuta gyermekversek írója (Ebben az esetben válassz megfelelő művésznevet: Kálkápolnai Zsigmond helyett mondjuk… valami Zsuzsi. Vagy Évi. Szabó Ági, például). Viszont egy kellően mély mű, különösen ha szándékosan homályosan fogalmaztál (és aljasul, önző módon semmiféle támpontot nem adtál a pontos értelmezéshez) átszellemült fíloszok állandó témájává tehet. Ez szintén vezethet anyagi jóléthez de ugyanakkor – a közönség miatt – masszív alkoholizmushoz is. Tehát inkább találd meg a középutat.
- Írd le, felejtsd el egy hétre és olvasd el újból. Ha még akkor is remekműnek tartod, csak akkor dőlj hátra.
- Mindig minden művedhez írj magyarázó jegyzeteket! Természetesen ezeket nem jelenteted meg, az utókornak szólnak: mire is gondolt a költő? Hacsak nem akarod másnaposan, fejfájástól gyötörve papírra vetett panaszaidat később harci lobogókra hímezve viszontlátni. És gondolj szegény iskolás gyermekekre is, akiknek örökre elveheted a kedvét az értékes irodalom élvezetétől és inkább brazil szappanoperák rajongójává – vagy szélsőséges esetben kritikussá - nyomoríthatod őket.
- Kerüld el a csatatereket. Utólag nagyon jól hangzik a hősies kirohanás, de ott, helyben biztos hogy teljesen hülye ötletnek fogod látni. És természetesen igaz, hogy „a toll erősebb a kardnál”, de előfordulhat, hogy a veled szemben álló, dühös és kardos pasasnak semmi érzéke sincs az irodalomhoz. Esetleg nem is beszéli a nyelvedet. Vagy szappanopera rajongó, esetleg kritikus.
- Múzsák, hm. A múzsák kegyeltjének lenni jó dolog, de persze vannak veszélyei. Ha az illetőt nem Polyhymniának vagy Eratónak hívják, lehetséges hogy a hölgy férje lesz a kardos pasas az előző pontból.
- Óvatosan a nevekkel! Boldoggá tenne-e a tudat, hogy a szeretettel tökéletesre csiszolt művedből durván kiragadott (és rosszul idézett!!!) sorok különféle teljesen idióta képekkel együtt névnapi üdvözlő képeslapokon szerepeljenek? Valamint sosem tudhatod, később ki és mit vesz magára. Itt van például Weöres Sándor „Alva jár az Orbán…” kezdetű verse.
- Sose add fel! Ha végül felismered, hogy tökéletesen tehetségtelen vagy, még Te is lehetsz menő kritikus. Ennek is vannak előnyei – nem kell értened az irodalomhoz, nem kell hogy elveid legyenek és hasonló rajongói táborod lehet mint egy rendes költőnek. Dolgozhatsz csapatban, míg költőnek lenni magányos műfaj. És ha ők, akik a célkeresztedbe kerültek figyelmesen elolvasták és megfogadták az előzőekben leírtakat, még az a veszély se fenyeget, hogy igaztalannak érzett kritikáid nyomán komolyabban inzultáljanak. Tudod, Te vagy a dühös pasas, a karddal.
- És végezetül: lehetséges, hogy bár Te vagy A Költő, viszont a környezeted egyáltalán nem ért meg, így szegénységben tengeted életedet és ismeretlenül halsz meg, verseid halmaival körülvéve, ám egy mosollyal az arcodon, tudván, hogy az utókor méltányolni fogja a művészetedet. Megérdemelsz egy főhajtást – ám az előző soraim egyáltalán nem neked íródtak…
***
Motto: The poet is walking with his love in the park and the girl suddenly says: "Do you see how beautiful the sunset is?". The poet sighs "Darling, please don't talk about work now!"
At some point in it's life, everyone wanted to be a poet. It seems like a great thing to sing the deeds of heroes and write your name forever in history, or to humbly accept the ovation of the fans with your head bowed after a poem recited on stage - perhaps on the steps of a museum - but it is worth being aware of the minor and major inconveniences that come with it. In the following, I would like to help you with some good advice:
- You have to decide if your works want to show beauty only, or if you want to raise your voice through your works in defense of humanity, morals, oppressed, endangered animal species or slipped and fallen figures (in the more extreme case, all of these, at the same time). Of course, the choice can also be greatly influenced by the given environment: in the heat of a revolution, for example, people may not be overly receptive to a poem about happy bunnies.
- Depth of thought. Difficult terrain, like balancing on a thin rope over an abyss with hungry crocodiles and ready-to-move critics below. If your poetry is too simple, you can easily become the object of adoration of happy mothers, richly, like a writer of silly children's poems (In this case, choose a suitable stage name: instead of Zsigmond Kálkápolnai, let's say... something like Suzy. Or Evie. Angie Smith, for example). On the other hand, a sufficiently deep work, especially if you have written it deliberately vaguely (and in a mean, selfish way have not provided any clues to the precise interpretation), can make it a permanent topic of haunted philosophers. This can also lead to material well-being, but at the same time - because of the audience - to massive alcoholism. So find the middle ground instead.
- Write it down, forget it for a week and read it again. If you still think it's a masterpiece, sit back.
- Always write explanatory notes for each of your works! Of course, you don't publish these, they are for posterity: what was the poet thinking? Unless you want to see your complaints written down on paper with a hangover, tormented by a headache, later embroidered on battle flags. And think of the poor school children, who you can forever discourage from enjoying valuable literature and instead turn them into fans of Brazilian soap operas - or, in extreme cases, critics.
- Avoid the battlefields. In retrospect, the heroic rush sounds great, but there, on the spot, you will surely see it as a completely stupid idea. And of course it's true that "the pen is mightier than the sword", but the angry guy with the sword might not have any sense of literature. Maybe he doesn't even speak your language. Or a fan of soap operas, maybe a critic.
- Muses, um. Being at the mercy of the muses is a good thing, but of course there are dangers. If the person's name is not Polyhymnia or Erato, it is possible that the lady's husband will be the swordsman from the previous point.
- Be careful with names! Would it make you happy to know that lines roughly copied (and misquoted!!!) from your lovingly polished work appear on name day greeting cards together with various completely idiotic pictures? Also, you never know who and what he will take on later. Here is, for example, a poem by Sándor Weöres beginning with "Orbán is sleepwalking..."**
- Never give up! If you finally realize that you are completely untalented, even you can be a cool critic. This also has advantages - you don't have to understand literature, you don't have to have principles and you can have a similar fan base as a regular poet. You can work in a team, while being a poet is a solitary genre. And if those who are in your crosshairs have carefully read and accepted the above, there is no danger that they will insult you more seriously as a result of your unfair criticism. You know, you're the angry guy with the sword.
- And finally: it is possible that although you are The Poet, your environment does not understand you at all, so you live your life in poverty and die unknown, surrounded by piles of your poems, but with a smile on your face, knowing that posterity will appreciate your art. You deserve a bow - but my previous lines were not written for you at all...
(for Judy, with love :) )
* Petőfi Sándor: A XIX. század költői – Sándor Petőfi: The Poets of the Nineteenth Century
** Weöres Sándor: Orbán
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése