Az IKEA hatalmas csarnokában bolyongtak már órák óta. Hol nevetve nézegették a vicces díszpárnákat, hol komolyan tanakodtak egy-egy konyha-bútor fölött, mintha valóban együtt terveznének közös jövőt - pedig soha még csak szó sem esett erről -, hol rácsodálkoztak a rendre felbukkanó apácákra.
Anna és Bea már évek óta barátok voltak. Az a fajta kötelék volt köztük, amit szavak nélkül is érezni lehetett: a pillantások, a lopott érintések, a kicsit túl hosszúra nyúlt ölelések mindent elárultak. Mégis, eddig egyikük sem lépett.
Bea magas volt, nagyon magas. Anna mindig felnézett rá, és most, hogy ketten besétáltak az egyik berendezett, szűk spejzba - csak kíváncsiságból -, a helyiség hirtelen túl kicsinek, túl fülledtnek tűnt. A polcok szorosan körülvették őket, és ahogy hátraléptek, Bea a hátával szinte elzárta a kijáratot.
Anna megérezte a másik lány testének közelségét, a finom fűszeres illatot, amit mindig annyira szeretett. Felnézett rá. A szemeik találkoztak.
Egyetlen pillanat volt. Semmi előkészítés, semmi gondolkodás. Bea lehajolt - nem sokat, de éppen annyit, hogy ajkaik találkozzanak. Anna először megdermedt, aztán olyan természetességgel simult hozzá, mintha mindig is ez lett volna a helyük, ott, összebújva.
A csók nem volt tolakodó, inkább felfedező. Lágy és meleg, egy kicsit bizonytalan, mégis tele volt az évek óta elfojtott vággyal. Anna ujjai óvatosan a másik blúzának szegélyéhez kúsztak, megkapaszkodva benne, mint aki nem akarja, hogy ez a pillanat valaha is véget érjen.
A külvilág megszűnt létezni. A zsibongó áruház hangjai elhaltak, csak ők ketten voltak, és az a kis spejz, amely egyetlen lélegzetvételnyi örökkévalóságra az ő kis privát világukká vált.
Amikor végül elszakadtak egymástól, mindketten egy félmosollyal néztek a másikra - zavart, boldog mosollyal, ami mindent elmondott: innen már nincs visszaút.
(Írta MI, etette R; átírta S)
***
They had been wandering around the huge hall of IKEA for hours. Sometimes they were laughing and looking at the funny decorative pillows, sometimes they were seriously debating over kitchen furniture, as if they were really planning a future together - although this was never even ment-ioned - and sometimes they were amazed at the nuns who kept appearing.
Anna and Bea had been friends for years. There was the kind of bond between them that you could feel without words: the glances, the stolen touc-hes, the hugs that stretched a little too long gave everything away. And yet, neither of them had made a move so far.
Bea was tall, very tall. Anna always looked up at her, and now that the two of them had walked into one of the furnished, narrow storage rooms - just out of curiosity - the room suddenly seemed too small, too stuffy. The shelves surrounded them tightly, and as they stepped back, Bea almost blocked the exit with her back.
Anna felt the closeness of the other girl's body, the delicate spicy scent she had always loved so much. She looked up at her. Their eyes met.
It was a single moment. No preparation, no thought. Bea leaned down - not much, but just enough for their lips to meet. Anna froze at first, then leaned into her with such naturalness, as if this had always been their place, there, huddled together.
The kiss was not intrusive, more of an exploratory one. Soft and warm, a little uncertain, yet full of longing that had been suppressed for years. Anna's fingers cautiously crept to the hem of the other girl's blouse, clinging to it as if she didn't want this moment to ever end.
The outside world ceased to exist. The sounds of the bustling department store died away, it was just the two of them, and the small pantry that had become their little private world for a single breath of eternity.
When they finally parted, they both looked at each other with a half-smile - a confused, happy smile that said it all: there was no going back from here.
(Written by AI, fed by R; transcribed by S)
