Cím nélkül

Szeretek éjszaka utazni a városban. Szeretem az éjszaka hangulatát. Ülök a buszon, elringat, a motor hangja elnyomja a külső zajokat. A monoton zúgás valahogy valószínűtlenné teszi az egész ablakon túli világot.

Érzem magam körül az alvó várost, az alvó embereket. A városhoz tartozom, ahogy a város is hozzám: egy város mindig több, mint a házak és a benne lakók, valami megfoghatatlan többlet teszi azzá, ami. Mint egy élőlény, ami, bár most éppen alszik, de ezért érzi a környezetét, reagál, létezik.

A sötét jótékonyan elrejti a hibákat, jótékony sötétbe burkolja a szemetet, a piszkot, a málló vakolatot.

A város fényei különös hangulatúvá varázsolják az éjszakát. A lámpák sora, a fényreklámok villogása, a korán kelők és az álmatlanul forgolódók ablakán kiszűrődő fények egy másik várost mutatnak meg. Legtöbbször zenét hallgatok, ettől filmszerűvé válik az ablakon túli világ. Vagy csak elképzelem a zenét, amely aláfesti az utazásomat. Ilyenkor kívülálló vagyok, aki csak szemléli a tájat, és rácsodálkozik arra, ami történik, kívülálló, aki képtelen beavatkozni.

A néhány éji utas sem számít különösebben, inkább csak kiemelik az emberek hiányát. A sötét nem igazán az ő világuk, ezt tudják jól ők is, ők csak betolakodók itt és most. Néha találkozom egy-egy társammal is, akik a saját útjukat járják. Megérezzük egymást, egy apró szemvillanás, egy félmosoly, és megyünk tovább. Sok a dolgunk, ezt mindannyian tudjuk, most nincs idő szavakra.

Én ide tartozom. Megérint a hangulat, érzem magam körül az életet – magának a városnak az életét, ami nem azonos a benne lakók életével. A város is él, de ezt napfénynél elnyomja az emberek mozgása, gondolataik kusza tömege. A nappal az emberé, de az éjszaka… az enyém.

Már a kihalt utcán sétálok, magamba szívom az engem körülvevő érzéseket. Szinte észre sem veszem a sötét kapualjból elém lépő kis csoportot. A kés villanása is valahogy olyan távoli, máshová tartozik, nem is érzek fájdalmat, csak valami apró csodálkozást…

…Szeretek éjszaka utazni a városban. Szeretem az éjszaka hangulatát. Ülök a buszon, elringat, a motor hangja elnyomja a külső zajokat. A monoton zúgás valahogy valószínűtlenné teszi az egész ablakon túli világot.

Érzem magam körül az alvó várost, az alvó embereket. A városhoz tartozom, ahogy a város is hozzám: a város egyik istene vagyok, végzem a dolgom, ahogy a többiek is mind. Látszólag halandó testem a város része, a várossal együtt változik, erősödik. A várossal együtt születtem, és a várossal együtt fogok eltűnni. Egy város mindig több, mint a házak és a benne lakók. Mint egy élőlény.