Civilizáció (18+)

A következő szövegben trágár szavak lehetnek illetve vannak is. Ha ez zavar, ne olvasd tovább, kérlek!

Vasútállomás. Várakozom és próbálok az árnyékba húzódni. Nem messze tőlem középkorú férfi, régi, barna bőrtáskáját markolja. Hatvanas évek, akkor lehetett ilyenekkel látni a melósokat. Világosbarna, megviselt darab, két csatján elszíneződve kunkorodik a bőr. Akkoriban zsíroskenyér, esetleg egy félig kiürült üveg lapult benne. Most – ki tudja. Esetleg ugyanaz.

A férfi rám néz, látom hogy pörögnek a fejében a gondolatok. Szinte érzem, hogy valamit keres. Furcsa a tekintete: talán ivott? Szemezünk pár másodpercet, elfordul. Lemondott rólam. Hm…

Pár tizenéves fiatal érkezik, nyilvánvalóan valamiféle vizsga – valószínűleg próbaérettségi – után. Eléggé fel vannak pörögve, de ez ilyenkor teljesen érthető. Felszabadultan beszélgetnek, nevetnek, széles taglejtésekkel egészítik ki mondandójukat. A nap is süt, hurrá.

“…kihúztam a tételt, megnéztem.. és FOGALMAM SE volt, hogy mit mondjak. Károly Róbert?? Ne már!” “Ó, az nekem kellett volna! Pont tegnap néztem bele..” “Na de KÁROLY RÓBERT? Miért nem a tatárjárás vagy valami…” “…lehetett volna sokkal rosszabb is… mittomén… Felvilágosodás…”

A férfi hirtelen feléjük fordul. Cél befogva.

“Ne hangoskodjatok itt, itt hölgyek is vannak” – int a mellette álló, egyébként teljesen közömbös nő felé. Alapból sokkal hangosabb mint a fiúk, de tudja fokozni. “Csend legyen mert széétbaszom a szátokat!”

A fiatalok megdöbbennek, azonnal elhallgatnak. Nevetni ugyan nem mernek, de feszül a szájuk rendesen. A harcias illető háta mögül gonoszul a fiúkra vigyorgok. Észreveszik, nem könnyíti meg a dolgukat…

“Másnak is voltak vizsgái, nekem is…de széétbaszom a szátokat… voltam vizsgázni én is, felsőfokú végzettségem van! Nem lehet így viselkedni, hölgyek előtt…”

A nevezett hölgy mostanra már legalább annyira zavarban van, mint – valószínűleg – a férfi szerint a fiataloknak kellene. A többi utas jól szórakozik, biztonságos távolban.

A férfi már üvölt “Ezt abba lehet hagyni…a barátnőtök majd jól szééjjelbassza a szátokat! Ha így kiabáltok. Szééjjelbassza, meglátjátok!” Szúrósan, felháborodva néz a döbbenten elcsendesedett fiatalságra, kissé előretolja az arcát. Majd a jól végzett munka tudatával elfordul: ismét rend lett a világban. A nőhöz fordul “Elnézést, talán nem kellett volna ennyire… de nem lehet így viselkedni!”

…mikor elindul, kicsit ívben mozogva, próbálja bemérni magát mint a felszálló postagalambok. Egy percig fogalma sincs, melyik oldalra érkezik a vonata…

Csak úgy, közbevetőleg

…mindenkinek kell időről-időre pár év – vagy évszázad – alvás, nem?

Cím nélkül

Szeretek éjszaka utazni a városban. Szeretem az éjszaka hangulatát. Ülök a buszon, elringat, a motor hangja elnyomja a külső zajokat. A monoton zúgás valahogy valószínűtlenné teszi az egész ablakon túli világot.

Érzem magam körül az alvó várost, az alvó embereket. A városhoz tartozom, ahogy a város is hozzám: egy város mindig több, mint a házak és a benne lakók, valami megfoghatatlan többlet teszi azzá, ami. Mint egy élőlény, ami, bár most éppen alszik, de ezért érzi a környezetét, reagál, létezik.

A sötét jótékonyan elrejti a hibákat, jótékony sötétbe burkolja a szemetet, a piszkot, a málló vakolatot.

A város fényei különös hangulatúvá varázsolják az éjszakát. A lámpák sora, a fényreklámok villogása, a korán kelők és az álmatlanul forgolódók ablakán kiszűrődő fények egy másik várost mutatnak meg. Legtöbbször zenét hallgatok, ettől filmszerűvé válik az ablakon túli világ. Vagy csak elképzelem a zenét, amely aláfesti az utazásomat. Ilyenkor kívülálló vagyok, aki csak szemléli a tájat, és rácsodálkozik arra, ami történik, kívülálló, aki képtelen beavatkozni.

A néhány éji utas sem számít különösebben, inkább csak kiemelik az emberek hiányát. A sötét nem igazán az ő világuk, ezt tudják jól ők is, ők csak betolakodók itt és most. Néha találkozom egy-egy társammal is, akik a saját útjukat járják. Megérezzük egymást, egy apró szemvillanás, egy félmosoly, és megyünk tovább. Sok a dolgunk, ezt mindannyian tudjuk, most nincs idő szavakra.

Én ide tartozom. Megérint a hangulat, érzem magam körül az életet – magának a városnak az életét, ami nem azonos a benne lakók életével. A város is él, de ezt napfénynél elnyomja az emberek mozgása, gondolataik kusza tömege. A nappal az emberé, de az éjszaka… az enyém.

Már a kihalt utcán sétálok, magamba szívom az engem körülvevő érzéseket. Szinte észre sem veszem a sötét kapualjból elém lépő kis csoportot. A kés villanása is valahogy olyan távoli, máshová tartozik, nem is érzek fájdalmat, csak valami apró csodálkozást…

…Szeretek éjszaka utazni a városban. Szeretem az éjszaka hangulatát. Ülök a buszon, elringat, a motor hangja elnyomja a külső zajokat. A monoton zúgás valahogy valószínűtlenné teszi az egész ablakon túli világot.

Érzem magam körül az alvó várost, az alvó embereket. A városhoz tartozom, ahogy a város is hozzám: a város egyik istene vagyok, végzem a dolgom, ahogy a többiek is mind. Látszólag halandó testem a város része, a várossal együtt változik, erősödik. A várossal együtt születtem, és a várossal együtt fogok eltűnni. Egy város mindig több, mint a házak és a benne lakók. Mint egy élőlény.

Bemutatkozás helyett

Az apró szobát csak egy ezüst gyertyatartóban álló néhány gyertya világítja meg. A falat sötét drapériák borítják, elrejtve az ajtót és elnyelve a libegő fényt.

A hátsó falnál, a helyiség nagy részét kitöltve hatalmas ágy áll félhomályba burkolózva. Hirtelen valami megmozdul, és egy alak jelenik meg; előrehajol, közelebb a fényhez, hosszú sötét haja előrehullva árnyékba borítja az arca felső részét, szemeit. Egy női alak; karcsú, magas, kezében rubinvörös folyadékkal telt talpas pohár. A nő a szájához emeli, belekortyol majd elégedetten elmosolyodik – és megcsillannak tűhegyes fogai.

“Üdvözöllek” – alt hangja betölti a szobát – “nyugodtan elteheted azt a keresztet, akár udvariatlanságnak is tekinthetném, de” – ismét széles mosoly jelenik meg az arcán – “legnagyobb sajnálatodra nincs rám hatással. Látod, van előnye annak is, ha valaki félig ember marad. Gyere közelebb, ülj le ide. Ó, inkább állva maradnál? Ahogy gondolod.”

A nő gyorsan mozdul, már a gyertyatartó mellett áll és leteszi a poharát a mellette álló apró asztalra.

“Sharrow vagyok. Nem kell tartanod tőlem, nincs feltétlenül szükségem vérre – most legalábbis nem; erőt ad ugyan, de azt más úton is meg tudom szerezni, ha szükséges.” Leül az ágy szélére és kényelmesen hátradől, haja most látni engedi az egész arcát. “Örülök hogy eljöttél, szeretem a társaságot. Voltak idők, amikor rejtőzködnünk kellett, üldöztek és akkor magányos volt az élet, de most, ebben a korban, ezen a helyen vállalhatjuk kik vagyunk. Volt idő, volt hely, amikor majdnem félistenként tiszteltek minket, csodálva halhatatlanságunkat.” – Sharrow kicsit szomorúan felnevet – “Ó a halhatatlanság! Túl nagy árat kell érte fizetni, és milyen csalóka is ez! Mindig sötétben, elzárva a napfénytől. Látom, most csodálkozol, láttam a meglepődésedet mikor ébren találtál, hiszen nappal van – ez az én egyezségem a csak majdnem halhatatlanságért cserébe.”

A nő felnéz, valami csak általa hallható hangokra figyel.

“Most bocsáss meg, mennem kell. Remélem még találkozunk” A mozdulat ismét villámgyors, a gyertyák egy utolsót lobbannak és kialszanak, apró, izzó, gyorsan múló fénypötty marad csak a nyomukban. A hang közelről, talán túl közelről és hátulról hallatszik, majdnem suttogás “Viszlát! Legyél nagyon óvatos!” Egy apró érintés, majdnem simogatás és a szoba lakója eltűnik, mintha soha sem lett volna. Bemutatkozás helyett