2018. február 9., péntek

Ziiy

 Ziiy a Város második Köréből egy napon észrevette, hogy megrepedt a maszkja. Egészen apró repedés volt, oldalt az állánál; a tükrök között állva kíváncsian forgatta a fejét, ujjai, hosszú, aranykörmű ujjai végigsiklottak a sötét vonalon.
 Köpenye lobogott a szélben, a vörös, kék, arany kristálypaloták, a magas üvegpaloták, az áttört üvegtornyú paloták csillogtak a napon. A járókelők apró biccentésekkel köszönöttték egymást, Ziiy szíve ragyogott a libbenő selymek alatt.
Éjszaka furcsa álma volt. Egy városban sétált, szürke házak, kopott szürke, fehér, itt-ott márvány, fakó acélburkolatú házak között. Az emberek nem viseltek maszkot, elsiettek egymás mellett miközben mindenki láthatta a csupasz arcokat, egymás fakó arcát. A szürke házak árnyékában, lent a sima utcákon siettek, és üres volt a llekük, és üres volt a szívük és üres volt a szemük, de ők azt hitték, hogy boldogok.
 Az óra énekére ébredt, a virágok, az ezernyi színes virág, a vörös, arany, a kék virágok illata betöltötte a kristálypalotát, ami ragyogott a vörös homok felett. Ziiy mosolygott és megrázta a fejét. Ám a maszkja tovább repedt. Magasan a fülénél felkunkorodott és érezte hogy a szél, az illatos, meleg szél simogatja a bőrét, érdekes és mégis furcsán ismerős volt érzés. Csengőn felnevetett, nevetése zeneként áradt ki a mszk résén, rubin szeme játékosan megcsillant a zöld maszk nyílásaiban. Az üvegtorony csilingelve verte vissza a hangját, a remegő kristályokról csillanó színes fényben lángolni látszottak a selymek, ahogy lobogtak vékony karjai, ezüst, fonott karjai körül. Arany körme az álarc alá siklott és mielőtt meggondolta volna, mit tesz, a maszk levált az arcáról, apró zizzenéssel, mint a darázs szárnya, apró reccsenéssel levált és elszáradt levélként hullott a földre. A lány lenézett, döbbenten talán, ujjai végigsimítottak arcán, hosszú ujjai végigfutottak arcán, követték a lágy íveket. Élvezte ahogy az arany körmök siklanak az állán, a homlokán, követik a füle vonalát.
Mindig maszkot viselt, mint a többiek, maszkot, ha szomorú volt, maszkot ha aludt és maszkot, ha kék homokvitorlásával repült az üvegkastélyok között, színes villanások, csillogó színes, ezüst, sárga, narancs csillogás, fényfoltok a lobogó vitorlákon. És ismét felnevetett, hátravetett fejjel.
 Társai apró biccentésekkel köszöntötték, Ziiy lelke boldog volt és senki sem vett észre semmit. Nem tudták hogy most először vette le az álarcát és hagyta a kastélya, a magas tornyú, kristály, színes üvegkastélya földjén, nem tudták hogy a hullámzó selymek alatt dalol a lelke.
 Eszébe jutottak az emberek, a különös emberek az álmából, a különös emberek a szürke házak  között, az álarc nélküli, a siető emberek. Sajnálta őket, de most úgy érezte, tudja mit éreznek, érezte a gondolataikat, érezte sietős lépteiket. Úgy érezte ő is lehetne egy közülük, leplei és selymeit lecserélve ott lehetne azokon az utcákon, a szürke házak árnyékában.
 És az emberek nem tudták mit érez, csak aprókat bicentve köszöntötték, vidám maszkjaik, fehér és üveg, bíbor és arany, rubin szemű maszkjaik ragyogtak.
Ismét nevetett, vékony karjait kitárva, pörögve és szabadnak érezte magát. És a paloták, a vörös homokdűnék felett, az üvegtornyú Város, az áttört csipkés falú város tükörfalaiban a Ziiy, a lány a Város második köréből meglátta saját arcát, a maszkot, a rubin szemű, mosolygó szájú álarcot.


Hommage á Ray Bradbury