Terminál / Terminal (EN)

  Még legalább egy óránk van a beszállásig, a repülőtér egy félreeső helyén üldögélünk (W36 kapu, gondolhatod). Ez egy kisebb helyiség az alsó szinten, innen viszik ki busszal az utasokat a legolcsóbb járatokhoz. Alig lézeng erre valaki, ellentétben a felső szint nyüzsgésével. Itt nincs sorban állás a mosdóknál, az utolsó kapunyitás is legalább fél órája volt. Viszont valamiért itt is kapcsolgatják a világítást a gépek fel- és leszállásakor. Ki érti ezt?

Megérkezik egy amerikai pár és teljes természetességgel leülnek a kizárólag mozgássérülteknek fenntartott helyekre, de mivel egy érintett sincs jelen, nem tesszük szóvá. Legyen nekik karácsony. Kicsit később csatlakozik hozzájuk egy honfitársuk.
Felteszik a lábukat is, hát persze, gondolom csak mint otthon.

 Egyszer csak felbukkan egy eléggé zaklatottnak tűnő fiatal férfi egy négy keréken guruló, citromsárga és látszólag páncélozott bőrönddel. Vadul néz jobbra-balra és látható pánikban kérdezgeti az arra lézengő néhány takarítót és biztonsági embert a Milánói járatról. Mindenki a vállát vonogatja. A pasi erre hangosan követeli, hogy nyissák ki neki az egyik kaput, mert hát ott van a repülőgépe kint, nézzék meg, és neki feltétlenül el kell érnie.

Nyilván életében nem járt repülőtéren, vagy analfabéta - vagy csak teljesen hülye. Olyan két méterenként vannak kiírva az induló járatok.

 Természetesen otthagyják; erre próbálja ő kinyitni valamelyik kaput, nyomkodja a gombokat, még a beszállókártyáját is kipróbálja, hátha. Kíváncsian várjuk, hogy talán elviszik vagy valami, de nem. Fenébe.

 Pár perc után megszánom és odalépek hozzá, a többiek lemondó sóhajától kísérve, hogy elrontom a szórakozásukat.

"Milánó?" kérdezem tőle tökéletes angolsággal (…). Ettől leáll és vadul bólogat. Mutatom neki, hogy fentről indul. "Where?" kérdezi a pánik határán, szintén angolul. Lazán megmutatom neki az éppen mellettünk levő kijelzőn.

Még van öt perce. Elrohan.

 Azzal viccelődünk, hogy remélhetőleg nem járunk úgy, mint Tom Hanks, mert itt sehol sincs kirakva ingyen mogyoró és apró rágcsa.

…picivel később megegyezünk, hogy de, mégiscsak jobb lenne itt ragadni, mert az azt jelentené, hogy valami forradalom van itthon…

Másnap tudom meg, hogy miközben nyaraltunk, kirúgták a vezérigazgatómat és úgy néz ki, hogy imádott és mélyen tisztelt kormányom Ukrajna megszállását tervezi. Vagy csak egy részéét. Vagy csak az oroszoknak kémkednek.

…maradni kellett volna még egy kicsit.

***

 We still have at least an hour until boarding, we are sitting in a secluded place in the airport (gate W36, you might think). This is a small room on the lower level, from here they take passengers out by bus to the cheapest flights. Hardly anyone is loitering here, unlike the hustle and bustle of the upper level. There is no queue for the toilets here, the last gate opened at least half an hour ago. Perfect. However, for some reason they also switch on the lights here when planes take off and land. Who understands this?

An American couple arrives and quite naturally sit in the seats reserved exclusively for the disabled, but since no one is present, we don't mention it. Merry Christmas to them. A compatriot joins them a little later.

They put their feet up, of course, just like at home.

 Suddenly a rather agitated young man appears with a lemon-yellow and apparently armored suitcase on four wheels. He looks wildly left and right and in visible panic asks the few cleaners and security people who are hanging around about the Milan flight. Everyone shrugs their shoulders. The guy then loudly demands that one of the gates be opened for him, because his plane is outside, let them see it, and he absolutely has to get there.

He's obviously never been to an airport in his life, or he's analphabet - or he's just completely stupid. There's information about departing flights written every two meters. For example, right in front of his nose.

 Of course they leave him there; he tries to open one of the gates, presses the buttons, even tries his boarding pass, just in case. We wait curiously to see if he'll be taken away or something, but no. Damn it.

 After a few minutes, I feel sorry and walk over to him, accompanied by the others' resigned sighs that I'm spoiling their fun.

"Milan?" I ask him in perfect English (…). That makes him stop and nod wildly. I show him that he's leaving from above. "Where?" he asks, bordering on panic, also in English. I casually show him on the screen next to us.

He still has five minutes. He runs away.

 We joke that we hope we don’t end up like Tom Hanks, because there are no free peanuts and small snacks displayed anywhere here.

…a little later we agree that, well, it would be better to stay here anyway, because that would mean there’s some kind of revolution at home…

 The next day I find out that while we were on vacation, my CEO was fired and it looks like my beloved and deeply respected government is planning to invade Ukraine. Or just part of it. Or they’re just spying for the Russians.

…we should have stayed a little longer.