A reggel máris stílusosan indult, a tömeg hullámokba tömörül a mozgólépcsőnél. Az álló mozgólépcsőnél. Fentről, fensőbbségesen a hang unottan és kissé gunyorosan tájékoztat, hogy aki nem tud gyalogolni, az várjon. Mintha tehetnének mást.
...így elindul gyalog, biztonságiak sietnek el mellette lefelé. A szokásos tolongás, biztonságban érzi magát a lökdösődés magányában. Sodródik.
A sivító levegővel érkezik a metró. Meglepődik és kicsit meg is örül: kék. És ülőhely is van, ellazulva csúszkál a fekete síkos bőrülésen.
Kicsit később, kicsit máshol. De hogy kinek jutott eszébe szarvasos - trófeája díjnyertes, büszkén néz a kamerába - képet tenni a villamos monitorába, hogy az utasok bámulhassák míg két állomás között zörömböl a síneken? Megcsóválja a fejét, fülében az apró szilikongömbök valami pilótákról énekelnek...
Az út mellett sárga buszok sora, indulásra várnak nyilván. A vállalat helyet nem biztosít, nyilván pénzbe kerülne, ezért állnak ott a sáros padkán. Egyikben a sofőr és barátnője, az utasülésen mosolyognak egymásra közelről, párásodó ablakok takarják őket óvón a közömbös autósok pillantásaitól. Talán más észre sem vette, picit elmosolyodik, a csillogó szemek ahogy egymás felé hajolnak...
Esik. Még mindig esik, talán abba sem marad sosem. Száz év magány, jut eszébe. Kifakul, szürkévé ázik minden, a város, az emberek, egyformára, unalmasra. Semlegesre.
A plakátokról harsog a propaganda, elképzelt jelen és talán sosem volt múlt ígéretével, a szavak erejével próbálva elvarázsolni a valóst. "Amit megnevezel, hatalmad van fölötte". A sarkon iskola, neo-akármilyen stílus, régi, megkopott "gimnázium" véset, kupola, de a bejárat fölött friss-fehéren angyalok tartják kétfelől a címert.
A többi fehér zaj, halványodik minden... csak az eső hull rendületlenül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése