Álmok

Azon a napon Mikah professzor utoljára öltötte fel jól begyakorolt, megnyugtató mosolyát. A szobába belépő nő láttán ez a mosoly egy picit szélesebbre változott.
- Üdvözlöm, Ms…
- Miss, ha kérhetem - vágott szavába a nő - Miss Frit.
- Természetesen, Miss Frit, elnézését kérem. Kérem foglaljon helyet. Vagy ha esetleg Freud…
A nő felemelte a kezét és a férfi elhallgatott.
- Köszönöm, nem hiszem hogy az én esetemben lényegesek a körülmények. Annyi szakembernél megfordultam már, igazán nem feszélyez a környezet. - ezzel helyet foglalt a férfivel szemben levő fotelben és könnyedén keresztbe rakta hosszú lábait - Sok jót hallottam önről és igen remélem, hogy segíteni tud nekem.
A professzor enyhén felhúzta a szemöldökét. Nem kerülte el, hogy a nő a "nekem" szót használja, a megszokottabb "rajtam" helyett.
- Természetesen minden megpróbálok, de - kis szünetet tartott - tanult kollégáim nyilván ugyanezt mondták önnek. - kicsit előredőlt, éppen annyira, hogy ne legyen fenyegető, de figyelmesnek tűnjön. Hosszú szakmai gyakorlattal és klinikai tapasztalattal a háta mögött a férfi szinte ösztönösen hangolódott rá a pácienseire.
A nő egy pillanatra lehunyta a szemeit, majd egy lassú sóhajjal felnézett. A pszichiáter észrevette, hogy mennyire vörösek a szemei, amit a sötét kontúr, a hosszú fekete szempillák és a - szerinte - szándékoltan halványra sminkelt arc még jobban kiemelt. Sírt volna?
- Professzor úr… - most a férfin volt a sor, hogy félbeszakítsa a másikat - Kérem, Miss Frit! Bár a pácienseim professzor úrnak szólítanak, de azt hiszem kényelmesebb lenne, ha John-nak szólítana. Már amennyiben nem tartja túl közvetlennek. Véleményem szerint segíthet, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz… természetesen szakmai alapon. Lehetséges hogy hosszabb ideig együtt kell dolgoznunk az ön problémáján.
A nő hálásan elmosolyodott és a férfi észrevette, hogy amit sminknek vélt, az valójában sápadtság.
- Köszönöm… John. Ön pedig hívjon Alia-nak.
Mikah professzor aprót biccentett, majd felvett egy arany töltőtollat.
- Alia, problémát okoz, ha jegyzetelek? Tudja, ez nálam megszokás, és mint minden ember, egy kicsit én is a megszokásaim rabja vagyok. A pszichológusom mondja is mindig…
Alia felnevetett - Na de John, ne mondja hogy a pszichiáterek is járnak pszichológushoz!
A férfi ártatlan arrcal vállat volt - Inkább, mint pszichiáterhez, már bocsánat. Remélem nem sértettem meg.
A nő mosolyogva megrázta a fejét - Dehogy, hiszen tudom hogy csak tréfál.
Dr. Mikah felvett egy mappát és kihalászott belőle egy lapot. - Lássuk akkor, Alia. Rossz álmok, ahogy olvasom?
- Nem, nem csak rossz álmok. Szörnyű álmok.
- Mesélne róluk?
A nő lebiggyesztette az alsó ajkát - Olvasta a papírjaimat.
A férfi bólintott - Természetesen, de mindig jobb, ha a pacienstől hallom a történetét. Tudja, ez segít elfogulatlanul, nem a kollégáim megfigyeléseire alapozva véleményt alkotnom.
Alia bólintott és pár másodpercig befelé figyelt.
- Azt hiszem klausztrofóbia.
- Klausztrofóbiás?
A nő felnézett, furcsa mosoly játszott az ajkán - Ugyan, dehogy. Épp ez az, hogy nem. De azok után az álmok után… mintha valahogy átterjednének a valóságra.
A professzor még jobban előredőlt. Kezdte valóban érdekelni a nő.
- Ezekben az álmokban mindig valami szűk helyen vagyok. Eltemetve a föld alatt, egy barlangjáratban vagy egy leomlott alagútban. De nem a fulladástól félek, hanem hogy örökre ott maradok, minden remény nélkül, egyedül. És olyankor nem halhatok meg. És csak várok valamire, hogy valaki értem jön, szólít, de tudom hogy sosem fog bekövetkezni.
- Ezt úgy érti, hogy nem hal meg az álmaiban? Soha nem érzi, hogy meg fog halni?
- Nem. Úgy értem hogy halhatatlan vagyok. Hogy még a halál sem adhat megkönnyebbülést. Örökre bezárva, a végtelenségig… - hangosan felsóhajtott - Ilyenkor mindig felriadok, félek hogy néha sikítok is, bár erre nem emlékszem. És csak fekszem a sötétben, és akkor úgy érzem, hogy az álom valóságos. Hogy tényleg éppen ez történik, vagy történni fog velem. Aztán próbálok újból elaludni, de egyre csak szörnyűbb lesz, egyre szűkül körülöttem a tér. Hogy már mozdulni sem tudok.
- És reggel, mikor felkel, a világosság és a tudat, hogy csak álom volt, nem segít?
- Egyáltalán nem. Olykor napokig az álmaim hatása alatt vagyok, és folyamatosan azt érzem, hogy ez nem a valóság. Megőrültem, és a körülöttem levő világ csak hallucináció.
A professzor felnézett a papírjából, amire eddig jegyzetelt. - Próbálkozott  már alvásterápiával?
A nő legyintett  - Képzelheti, az volt az első. Mindenki csak a vállát vonogatta, azt mondták, valami gyermekkori trauma - felemelte a kezét - És nem, semmi ilyesmi nem ért. Nem zártak szekrénybe, sötét helyre, nem szorult be a fejem a kiságy rácsai közé. Mondtam, általában egyáltalán nem vagyok klausztrofóbiás, csak ilyenkor, az álmaimban és a következő napokon.
- Mit szólna a hipnoterápiához? Jó klinikai tapasztalataink vannak alvászavarok esetében.
A nő a szemébe nézett. Mintha szikrák csillogtak volna a szemeiben - Eddig nem bíztam senkiben annyira, hogy belementem volna, de úgy érzem, John, hogy ön megfelelő erre. Magában megbízok.
Az orvos elmosolyodott, érezte a nő felé sugárzó bizalmát - Mikor kezdhetjük? Valóban felkészült?
- Akár most is. Essünk túl rajta.
A férfi barátságosan rámosolygott - Nem lesz semmi hókuszpókusz, sem inga, forgó kerék, se óraláncon lengetett zsebóra. Bekapcsolok valami zenét, addig helyezkedjen el kényelmesen és lazítson.
Alia hátradől a fotelben, fejét megtámasztotta a támlán miközben a férfit figyelte, aki a lejátszóval ügyködött - Keleti zene, szóljon ha mást szeretne.
- Tökéletesen megfelel, szeretem amit hallok. Valahogy otthonosan érzem magam tőle.
- Ez a cél - mosolygott a férfi - és most csak rám figyeljen. Lazítson, álmosságot fog érezni és megpróbálom felidéztetni önnel az egyik álmát. De ne féljen, ébredés után nem fog emlékezni rá. És én is ott leszek önnel, most nem lesz egyedül. Segítek kijutni, ha kell. fogom a kezét, beszélek önhöz. Lassan számolni fogok, és ötvennél elalszik. Egy… kettő…
…és ötvennél a sötétben a lámpa szelleme, az ifrit felnyitotta az őrület tüzében lobogó vörös szemeit…